A Balaton története

 

A Balaton környéke ősidők óta lakott volt. A kelták már a Kr. e. III. században szőlőt műveltek és vasfegyvereket készítette ezen a területen. A római korban a tó Pannonia provinciához tartozott.  A rómaiak Lacus Pelso-nak nevezték, a Pelso elnevezés egy illír, mocsár, nádas jelentésű közszó volt. 

A Balatonnál helyezkedett el a villagazdaságok legnagyobb csoportja. A villa szó a rómaiaknál árutermelő birtokot jelentett - egy vidéki ház csak megfelelő méretű földbirtokkal és megművelt gazdasággal lehetett „villa”. Már az első századtól kezdve villa rusticának nevezett kisebb mezőgazdasági települések jöttek létre. A tó vidéke spontán betelepülés révén népesedett be, de sok leszerelt katona is itt telepedett le, akik igyekeztek birtokukat eredeti hazájuk képére formálni.

A Balaton-felvidék népszerű volt, mivel Itáliához hasonló természeti adottságokkal és hangulatokkal rendelkezett - a lankás hegyoldalak, a szőlőtermesztési lehetőség, a csodálatos kilátás, és nem utolsó sorban a jó stratégiai feltételek vonzották ide a rómaiakat. Ezen a vidéken haladtak keresztül a Savariát (Szombathely) és Mursát (Eszék), valamint Postoviót (Ptuj-Pettau Szlovéniában) és Aquincumot összekötő főbb útvonalak. A 2 fontos hadiút kereszteződésénél fekvő település (Balácapuszta) a Caesariana nevet és a villa urbana rangot kapta, az ott élő kereskedőcsalád pedig többek között fürdőházzal, padlófűtéssel és mozaikpadlóval tette kényelmessé a lakását. Ezen kívül 3 katonai tábort és közel 500 villát tártak fel a régészek. Már ekkor jelentős volt a halászat, az állattenyésztés (főleg juhokat tartottak, a gyapjuk miatt), és a fakitermelés is, sőt, az itt készített borok az itáliaiakkal vetekedtek.

A déli oldal lápos területei szinte lakatlanok voltak. Csak a IV. századtól történtek kísérletek a mocsarak lecsapolására. Galerius császár (293-311) az elmocsarasodott Sió-berekben a tó vízfeleslegének levezetésére és vízszintjének állandósítására vízelvezető csatornát ásatott ki, és a csatorna indulási helyére zsilipet építtetett. A zsilipen egy fontos kereskedelmi és hadi út vezetett keresztül, és ezen a stratégiailag fontos helyen nemsokára erőd is épült Tricciana néven. A déli part másik fontos erődítménye Valcum volt, amely a mai Fenékpusztán, Keszthely mellett épült. A IV. század végére kulturális és közigazgatási központtá vált - erről tanúskodnak a feltárt paloták és kincstárak. Hiába voltak azonban erősek az erődök és virágzóak a gazdaságok, a barbárok támadásival szemben nem tudtak védekezni.

Később, a X. században ide is elértek a honfoglaló magyarok, akik néhány ütközet után elfoglalták a tóvidéket; Árpád vezér törzse önmaga szálláshelyéül jelölte ki a Balaton-felvidéket. A magyarok tehát megtelepedtek, megőrizték és szaporították a falvakat, templomokat, monostorokat építettek. Jellemző volt ebben az időben, hogy a házakat a földbe süllyesztették, így a földből csupán a ház fala és a tetőzet emelkedett ki. A jobbágytelkeken a család önálló gazdasági egységet alkotott.

A Balaton nevének eredetéről abban az oklevélben találhatók nyomok, amellyel Árpád-házi I. András király 1055-ben megalapította a tihanyi bencés apátságot (3,). Ebben találhatóak nyelvünk legrégibb összefüggő emlékei is. A Balaton neve szláv eredetű. A honfoglalás előtti pannóniai szláv fejedelemségnek a Zalavár helyén levő székhelye volt Blatn grad (Mocsárvár, Sárvár). A szláv nevet a németek Mosapurc-nak fordították, a tó német Plattensee elnevezése viszont a szláv Blatn jezer (mocsaras, sáros tó) részfordításával keletkezett. A magyarba a szláv név előtagja került, amely eredetileg a Kis-Balaton neve volt, majd később az egész Balatonra vonatkoztatták.

A XII-XIII. században sok faluban román és gótikus stílusú templomok épültek, később pedig megindult a mezővárosok fejlődése is. A tatárjárás után kezdtek el várakat építeni, ennek nyomait ma is láthatjuk például Szigligeten. Több helynév - például Köveskál (1341-42) és Kővágóörs - első okleveles említése azt bizonyítja, hogy ezeken a helyeken a kővágás és a kő felhasználása már a XIV. század óta élő gyakorlat volt. A XV. századtól kezdve vált jellemzővé a földfalazatú házak kövekkel való megerősítése, valamint az, hogy a szőlőhegyeken kőből építettek pinceházakat.

A XVI. században megjelent a török, s 1541-től a háborús idők minden zűrzavara, kegyetlensége zúdult a Balaton mellékére is. A 150 éves uralom idején, főleg a déli part települései fogyatkoztak meg, csak Fonyód vára maradt magyar kézen, de az északi part falvainak népe is nagy részben a töröknek adózott. A török hódoltság után alakult ki az a jellegzetes középkori településforma a Balaton-felvidéken, amit hegyközségnek nevezünk. Ez egy zárt világ volt, ahol mindenki - társadalmi, vagyoni helyzetétől függetlenül - egyenlő volt. A hegyközség lakói érdekközösséget alkottak, amelynek célja a biztonságos és hatékony termelés volt. Minden évben Szent György napján hegyelöljáróságot választottak (hegybíró és12 hegyesküdt), amelynek feladata az igazságszolgáltatás és a közigazgatás volt (pl. adás-vétel lebonyolítása, rendfenntartás). A szőlőhegyen mindig fontos volt a tulajdon védelme (a birtokhatárokat gyepűvel jelölték meg), de ha valaki parlagon hagyta a szőlőjét és más megművelte, nem követelhette vissza. Az egy tulajdonos birtokában lévő szőlő területét sohasem korlátozták, mindenkinek annyi szőlője lehetett, amennyit rendben tudott tartani.

A Tó, 1514-ből származó első magyar térképszerű ábrázolását (4,)Bakócz Tamás esztergomi érsek titkárának, Lázár deáknak köszönhetjük. A magyar származású Lázár deák térképe a legrégebbi részletes országtérkép. Hadászati célból készült, még a töröknek az országba való behatolása előtti időben. Lázár-deák térképe messze felülmúlja a korábbi idõk Magyarországot ábrázoló térképeit, mert tartalma rendkívül gazdag. Első pillantásra eltorzultnak látszik, de ez azért van, mert keretének északi iránya és a valódi északi irány között kb. 45 fokos eltérés mutatkozik keletre, az átdolgozás során keletkezett hiba miatt.

Az északi part mentén létrejött a magyar végvárrendszer, melynek várai a kuruc háborúk idején (1704-1709) jutottak ismét szerephez. Többek között Veszprém, Keszthely, Nagyvázsony és Sümeg végvárai is ekkor váltak újra kiemelkedő fontosságúakká. A parasztok csak a a végvári korszak elmúltával építhettek kőházakat.

A Balaton-felvidéken két jellemző tevékenység alakult ki: a kővágás és szőlőépítés. Szűkösek voltak a növénytermesztés és állattenyésztés lehetőségei, ezért minden természet adta lehetőséget kihasználtak. A tóba szaladó friss patakokon malmokat építettek, és jobban rákényszerültek a nyersanyagok (fa, agyag, ásványok, kőzetek) kitermelésére és megmunkálására. A XVIII. századtól századtól a Balaton északi és déli partjának fejlettsége közti különbséghez nagyban hozzájárult a szőlőhöz való viszony is. A szőlőtermelés, mint a legjobban kifizetődő árutermelés a kereskedelmi vérkeringésbe sokkal jobban bekapcsolódó északi területet fejlesztette, így a hegyközségekben korábban megkezdődött a polgárosulás. Sajátos építészeti minta alakult ki: egyrészt a falvak lakóházai hasonlítani kezdtek a présházakra, másrészt a barokk présházak mellett ott álltak a boronafalas pincekamrák, jelezve, hogy nem mindenki engedheti meg magának a kőből emelt épületeket.

A tó szabályozásában is fontos előrelépések történtek. A XVIII. század végén Krieger Sámuel elkészítette a Sió mocsárvidékének szabályozásának és a Balaton lecsapolásának részletes, pontos tervét. 1863-ban a Sióra fazsilipet építettek, majd 1891-ben betonból készült zsilipre cserélték ki.

A reformkor polgárosodása fellendítette a Tó idegenforgalmi életét. 1728-ban az északi partmellék összefüggő szőlőterületén megépült az első fürdőház, a század végén pedig a kisebb-nagyobb nyári lakok mellett már rangos szállodája is épült az addigra felfedezett fürdőtelepnek. Az 1800-as évek közepétől megjelentek az első gőzhajók, Széchenyi István kezdeményezésére, de az új korszak akkor kezdődött az egész Balaton-part életében, amikor 1861-ben megnyílt a déli vasút, és megindult a rendszeres vasúti közlekedés Budapest és Nagykanizsa között. A lassan kibontakozó gyógyfürdő- és üdülőélet serkentőleg hatott a tó menti településekre is, melyek közül addigra Balatonfüred savanyúvízforrásaival már kulcsszerepet töltött be a térség hazai idegenforgalmi életében. Füred ez időben valóságos országos központ volt: a kor társadalmi és politikai vezéralakjai, az irodalmi élet nagyjai itt adtak egymásnak találkozót. Széchenyi István és Kossuth Lajos, Deák Ferenc és Wesselényi Miklós éppúgy megfordultak itt, mint Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc és Vörösmarty Mihály. Füred legjelentősebb rendezvénye, az Anna-bál minden évben rengeteg látogatót vonzott.

A rendszeres hajóforgalom megindulása, az 1900-as évek elején meginduló iparosodás, -elsősorban a nagy bányaüzemek fejlődése- valamint az északi part mentén haladó Székesfehérvár-Tapolca vasútvonal megépítése, a városok fejlődését a lakosság gyarapodását eredményezték a Balaton vidékén. Az 1910. évi általános népszámlálás adatai szerint 170 000 fő volt a balatoni régió lakossága, de később nyaranta már több ezren vendégeskedtek itt. 1920 és 1940 között számos magánvilla - közöttük Blaha Lujzáé is- társas üdülőház, szálloda és panzió létesült mind az északi, mind a rohamosan fejlődő lankás, homokos partú déli oldalon. A vagyonos polgárság Keszthely mellett már Siófok és Balatonlelle üdülőtelepeit is előszeretettel látogatta. Keszthelyen a cölöpökre épült fürdőházak voltak híresek, valamint nagy előnyt jelentett az is, hogy közel feküdt Fenékpusztához, ahol egy kitűnő ménes és több halászóhely is várta a látogatókat. Itt volt a gazdasági oktatásáról híres Georgicon, továbbá Keszthelyen kötött ki a Balatonkeneséről induló gőzhajójárat, amely a leghosszabb, mivel teljesen kereszt beszeli a Balatont. Balatonalmádin légkúrából, napkúrából és vízkúrából álló gyógyprogramot szolgáltattak. Siófokon is fellendült a fürdőélet, főleg a hajójáratnak köszönhetően, ami Balatonfüredre közlekedett. Szanatóriumok sora nyílott a gyógyvízforrásokra épülve Hévízen és Balatonfüreden is. Badacsonyra pedig a szüreti mulatságok vonzották a vendégeket.

A Balaton télen is sok szórakozási lehetőséget nyújtott. A jégen lehetett korcsolyázni, vitorlásszánnal, valamint fakutyával is közlekedni. A fakutya egy speciális, botokkal hajtott, talpakon csúszó szék volt. Még jégfarsangokat is tartottak a befagyott tavon. Persze a helyiek számára más miatt volt fontos a tél beállta; ilyenkor voltak a nád-és jégaratások, valamint a halászat is bő fogással kecsegtetett. A század második felében már a milliós nagyságrendet is elérte nyaranta a vendégek száma. Sajátos képet mutat a 2 világháború közti Balaton: pompás villák és zászlók, fürdőtelepek, pezsgő kulturális élet jellemezte.

A II. Világháború meglehetősen nagy pusztítást végzett a Balaton menti üdülőhelyeken, hiszen a front a part mentén vonult végig. A Balaton 1945 utáni arca is különleges: a SZOT- és pártüdülők, a KISZ-táborok, az IBUSZ-plakátok világa, a keleti és nyugati blokk turistáinak találkozóhelye, a „Zimmer frei” táblájú nyaralók virágkora volt ez. A viszonylagos elzártság jobban rákényszerítette az embereket, hogy itthon nyaraljanak, és jobban értékeljék a hazai örömöket. Szinte „klasszikussá” váltak a balatonparti nyarak.

 
https://www.pelsoporta.hu